Közteherviselők

Saját bevallásuk szerint a közszférában az ő vállukon nyugszik a legnagyobb teher. A belügyi hivatali szervezet mozdulni se tudna nélkülük, ehhez képest enyhén szólva sincsenek elkényeztetve, az anyagi megbecsülésük a bányászbéka hátsója alatt van. Háborognak, legalább ennyi adasson meg nekik, és persze reménykednek. Talán nem hiába.

A Belügyminisztérium központi közigazgatási szervezetének BRDSZ-alapszervezete közel 200 fős, a tagság háromnegyede köztisztviselő.

Mostohagyerekek

_ Tavaly azért nem kaptak a köztisztviselők illetményemelést, mert felzárkóztatták őket a 100 százalékos bérbeállásra, idén már indoklás se volt. Jó, ne legyek igazságtalan, nemrég az első félévre kaptak 5000 forint értékben természetbeni juttatást, élelmiszert, a továbbiakért ismét alkudozni kell _ mondja Zalabai Józsefné titkár, a BRDSZ központi irodájának dolgozója.

A titkár szerint a köztisztviselők mostanában mostohagyermekeknek érzik magukat, úgy gondolják, mondvacsinált indokokkal „felejtették ki" őket az idei bérkompenzációs folyamatból. Jutalom sincs, nincs rá keret, a köztisztviselők közül mind többen _ szégyen ide vagy oda _ szociális segélyért folyamodnak a hivatali apparátushoz, meg kell mondanunk, legtöbbször sikerrel.

Ami a munkaterheket illeti, azok átlagon felüliek, mutat rá Zalabainé. Értelemszerűen sokan magas belügyi vezetők környezetében dolgoznak, s legtöbb helyütt reggeltől késő estig folyamatosan vannak feladatok.

_ Vezetője válogatja, mennyire értékeli a kollégák erőfeszítéseit. Sokan nem is merik a túlórát emlegetni, a túlmunkát lecsúsztatni sem lehet, az emberek féltik az állásukat, s van hogy meg is kapják: akinek nem tetszik a nagy terhelés, vagy nem tudja vállalni, mehet máshova, ahová tud _ avat be a részletekbe a titkár.

A Sárközi Tamás professzor vezetésével kezdődő közigazgatási program, amelynek az egyik legnagyobb példányszámú napilapból vették hírét, rettegéssel tölti el köztisztviselőket. Úgy vélik, újabb karcsúsítás jön, s több dolgot nem értenek. Egyrészt azt, hogy a rengeteg munkát hogy akarnák még kevesebb emberrel elvégeztetni, másrészt azt, mire jó a BM közigazgatási és rendvédelmi minisztériummá történő felszeletelésének hírét lebegtetni.

Elszalasztott lehetőség

Megint egyedül a köztisztviselők nem kaptak semmit _ mondja Csík Ferenc, a BM Központi Hivatala egyik alapszervezetének titkára. _ Egy „kasztról" beszélnek hivatalosan, ugyanakkor a felsőfokú és a középfokú végzettségű köztisztviselő között akár 150 ezer forintos fizetésbeli

különbség is van. Nem hiszem, hogy ez így EU-kompatibilis lenne, sőt, nem is szeretném.

A titkár a saját fizetésével példálózik, s persze fel van háborodva, hogy hivatásos rendőri múlttal, közel 30 éves munkaviszonnyal 78 ezer forint nettóval kénytelen beérni.

_ Nem ő tehet róla, de a mellettem dolgozó, felsőfokú végzettségű kolléga ugyanazt csinálja, amit én, és nettó 120 ezret kap. Nem az övé sok, az enyém, a miénk kevés _ magyarázza indulatosan, aztán a sztrájkjogra terelődik a szó.

Csík Ferenc a lehető legnagyobb sérelemnek tartja mind a mai napig, hogy pár éve, amikor még meggyőződése szerint komoly eredményt érhettek volna el vele, nem sztrájkoltak, mert a BRDSZ tagsága, vezetése végül nem járult hozzá.

_ Ha akkor csak órákra szüneteltettük volna az adatszolgáltatást, leállítottuk volna a gépterem egyes részlegeit, biztosan észbe kaptak volna a belügyi vezetők, de sajnos elszalasztottuk ezt a, meglehet soha vissza nem térő lehetőséget _ érvel Csík, aki nem tagadja, kissé megkeseredett, ami nem jelenti azt, hogy ne küzdene a munkavállalókért, csak néha hiábavalónak érzi a harcot.

A BM Központi Hivatala Vaskapu utcai intézménye sok köztisztviselőt foglalkoztat, többségük középfokú végzettségű. Kun Gáborné, az egyik itteni BRDSZ-alapszervezet titkára tele van panasszal:

_ Már majdnem mindenki többet keres a köztisztviselőnél. Nem irigyeljük senkitől, csak úgy gondoltuk, s ez most is így van, hogy az értékrendben magasabban lenne a helyünk, az anyagi megbecsültségünk azonban nem ezt igazolja _ kezdi a beszélgetésünket, aztán konkretizál.

Nem érünk többet?

Eszerint 2001-ben volt utoljára rendesnek nevezhető bérrendezés, 2002-ben semmi, 2003-ban állítólag 15 százalékos, ami szépnek lett volna mondható, ha nem júliustól hatályos, vagyis az egész évre vetítve csupán 7,5 százalékos emelésről beszélhetünk. Vannak olyan köztisztviselők, akik kevesebbet visznek haza, mintha közalkalmazottak lennének, és ezt persze nagyon sérelmezik.

_ Egyik kolléganőm, aki 35 éve dolgozik, ügykezelő és 95 ezer forint bruttó összeget keres. Egy másik, aki fizikai munkás, munkavállaló ugyanennyi munkaviszonnyal a háta mögött, bruttó 84 ezer forinttal kénytelen beérni. Az ügyintéző köztisztviselő hasonló kondíciókkal 110 ezer forintot kap. Annak viszonylag a legkedvezőbb a helyzete, persze hozzánk képest, aki felsőfokú végzettségű, ők körülbelül bruttó 250 ezer forintot keresnek, az már nem rossz _ sorolja a bajokat.

Megtudjuk tőle, hogy egyébként Urbán Györggyel, a hivatal vezetőjével nincs bajuk, amit lehet, megpróbál megadni. Legutóbb is, azoknak, akik beléptek az önkéntes egészségpénztárba, a pénztári tagságukat havi 2000 forinttal támogatja.

_csk_

Vezetők a csapatban

A Belügyminisztérium legmagasabb szintjein dolgozók is képviseltetik magukat a BRDSZ-ben, vagyis tagjai a szervezetnek. Példának okáért az egyik helyettes államtitkár, egy belügyi hivatalvezető (van több hivatal is), de főosztályvezetők, osztályvezetők és más rendű-rangú főemberek is tagjai a csapatnak.

Bebes Tibor alezredes, a BRDSZ határőr tagozatának vezetője markánsan fogalmaz, amikor kifejti, neki nem az a dolga, hogy takargassa a bajokat, hanem éppen ellenkezőleg: az, hogy tudassa a felelős vezetőkkel, mi nem tetszik az állománynak.

Csekély járandóság

_ Épp 2002. január 1-je óta nem volt illetményemelés. Az illetménypótlék mértékét tavaly a helyi szerveknél szolgálatot teljesítő tiszthelyettesek esetében 6_8 százalékkal emelték, de akik a központi, vagy a területi egységeknél vannak (országos parancsnokság, igazgatóságok), nem kaptak semmit. Ha csak a szlovén kollégákkal hasonlítjuk össze az illetményünket, már akkor is tragédia az eredmény _ ecseteli a sanyarú helyzetet a tagozatvezető, s rámutat: amíg a magyar tiszthelyettes bruttó 100 ezret kap, a szlovén útlevélkezelő minimum 1200_1500 eurót.

Sérelmezik a titkárok a veszélyességi pótlék megvonását, s azt kérdezik, ha a tűzoltók visszakaphatták, ők miért nem. Vincze Tibor törzszászlós, tagozatvezető-helyettes, az orosházi alapszervezet titkárhelyettese szerint ez a dolog közel 600 embert érint, ami, úgy véli, nem kevés.

Többen bizonygatják, annak ellenére, hogy a helyi szerveknél jutott egy kis emelésre való, reálkereset-csökkenés következett be 2003-ban, hisz a kapottnál magasabb volt az infláció.

Oláh József alezredes, tagozatvezető-helyettes, a pécsi alapszervezet titkára megélhetési gondokról beszél, amelyeket komolynak minősít:

_ A rezsiköltségek, a ház fenntartása, a gyerekek iskoláztatása nagyon sokba kerül a kapott illetményhez képest, s a határőrök úgy lépnek naponta szolgálatba, hogy ezek foglalkoztatják őket. Természetes, hogy nem tud úgy koncentrálni a feladataira, s könnyebben hibázik, mintha nem volnának megélhetési gondjai _ sorolja érzékletesen a problémákat.

A szolgálat egyébként sem könnyű, hangsúlyozzák egységesen, hisz a dologi kiadásokat a parancsnokok kényszerűen minimalizálták. Kevés például az üzemanyag, így legtöbb helyen vagy benzin-, vagy kilométerkvóta van hatályban. Húsz-harminc kilométert is gyalogolnia kell a járőrnek vagy a határvadásznak szolgálatonként, s ez előbb-utóbb komoly egészségügyi problémákat fog okozni. Vannak bajok most is, de ezek minden bizonnyal fokozódnak majd.

Súlyos dilemmák

_ Mind gyakoribb lesz, hogy a kollégáink nem a felső korhatár elérésekor vonulnak nyugállományba, hanem munkaképességük részbeni elvesztése miatt akár jóval korábban is _ mondja Pach Dániel főtörzsőrmester, tagozatvezető-helyettes, a Budapesti Határőr Igazgatóság ifjú titkára.

_ Kormányzati beavatkozásra van szükség, itt már kevés a belügyi toldozgatás-foldozgatás _ fejel rá az előzőekben mondottakra Bebes Tibor. _ Itt mindenki tudja, mi a baj, jelzik is felfelé, csak éppen alig történik valami.

Megszabdalták a szociális juttatásokat, ha a BRDSZ nem bővítené az üdülési lehetőségeit, a hivatali lehetőségek szűkössége miatt, még ha futná rá, akkor is csak nagyon ritkán mehetne bárki nyaralni. De ki gondol pihenésre, amikor komoly összegeket kell fordítani arra is, hogy a határőr egyáltalán eljusson a saját szolgálati helyére, amiért _ no ez a világ szégyene _ kilométerenként három forint térítést kap?! Ez a határőrök egyharmadát érinti, igaz, előkészületben van egy, ezt megváltoztató rendelkezés, ami enyhíteni igyekszik e tarthatatlan helyzeten.

Bebes Tibor és titkártársai nem könnyű feladatok előtt állnak. A kirendeltségek összevonása során sokak személyes érdekei sérülnek, komoly odafigyelést igényel, hogy minél kisebbek lehessenek a sérelmek, amelyek egy része minden bizonnyal elkerülhetetlen. Ennek ellenére mindenki bizakodó, persze, mit is tehetnének, nincs más lehetőségük: küzdeni, menni előre, mert a tét nagy és mind nagyobb lesz. Lenni vagy nem lenni? Menni vagy nem menni? Szolgálni vagy nyugdíjasnak, leszázalékoltnak, munka nélkülinek lenni? Súlyos kérdések, s egy részükre nincs válasz. Nem az ő hibájuk!

Szegény északkelet

Ha lehet, az ország legészakibb, s legkeletibb táján még súlyosabb állapotok fogadják az idelátogatót, mint másutt. Gyenes József alezredes, a nyírbátoriak titkára alig titkolja rossz érzéseit, ha a jövőről van szó, ám érdekes, a helyi állapotokkal, ami a vezetéssel való együttműködést illeti, elégedett. A vezetőség tagjai kevéssé nyilvánítanak véleményt, azt mondják, szóljanak az érintettek, akiket sorra „tolnak" elibénk.

_ A szolgáltatás új elem, ami azóta van a fegyvertárunkban, amióta csatlakoztunk a BRDSZ-hez _ mondja Gyenes József, s mindjárt kifejti, ma már szinte csak ezzel lehet az embereknek kedvezni, és ez nem semmi. _ Az ingyenes strand, állatkerti, vidámparki belépők, horgászjegyek, a színházbérlet vagy a Fenomén-vásárlókártya és a Vodafon-kedvezmények komoly vonzerőt jelentenek a tagok számára.

Errefelé a határőrök legtöbbjének a felesége nem dolgozik, de nem azért, mert lusta, egyszerűen nincs munkalehetőség. Vannak olyan kistérségek, ahol csak az államtól remélhető állás: az önkormányzatok, a rendőrség vagy a határőrség foglalkoztatják az embereket, akiknek pedig nem jut munka, azok a földdel vagy az állatokkal próbálnak meg boldogulni, gyakran kevés sikerrel.

_ Lamperth Mónika belügyminiszter ígért a belügyi szerveknek 100 ezer liter üzemanyagot, de ebből egyelőre nem láttunk semmit. Biztos nekünk is járt, csak nem jutott _ ironizál a titkár, de a mosolya kesernyésre sikeredik.

Dicshimnuszra nincs ok

Egy szemelvényt kiragadva személtet: ha bárkit berendelnek az igazgatóságra bármiért a kirendeltségről, az elviszi az aznapi benzint, s akkor még nem is beszéltünk az egyenruháról. Pedig muszáj, mert az illetmény után talán ez az, ami miatt leginkább panaszkodnak.

Béndek József vezérőrnagy, országos parancsnok ugyanis elrendelte, hogy a kutyás, illetve kutatással is foglalkozó útlevélkezelőket kivéve senki nem használhatja az úgynevezett gyakorlóruhát. A terepen is pantallóban és félcipőben kell gyalogolni, hiába van hepehupa, nedvesség, bozót, derékig érő gyom, elhanyagolt határnyiladék, nincs apelláta. Az intézkedés hihetetlen indulatokat váltott ki, mi tagadás, nem zengnek dicshimnuszokat a népek, amikor erről beszélnek.

_ Kilenc település tartozik hozzánk _ meséli Orbán Zoltán főtörzsőrmester, a Lónyai Határőr-kirendeltség kutyás járőre, a helyi BRDSZ-titkárhelyettes, aztán mutatja a maga és egyik kollégája egyenruháját.

Neki bakancs dukál, terepszínű, viszonylag vastagabb anyagból készült nadrág és zubbony, a társa vékony, élére vasalt nadrágban „díszeleg" és félcipőben, amibe könnyen utat talál a víz. Azt mondja, most is 20_30 kilométeres „túrára" készülnek ezekben a hetekben, s jó ideje már a gyalogcsempészekkel, az úgynevezett seftesekkel gyűlik meg a bajuk.

_ Azt hiszik, így egyszerűbb, a zöldhatáron próbálják áthozni a kelendő cikkeket, elsősorban a cigit, a röviditalokat, de mindent, amit nem túl körülményes. Odaát _ mutat Ukrajna felé _ minden olcsóbb. _ Legtöbben persze a rendes átkelőn közlekednek, 300_400 literes tankú amerikai autóikkal. Beleültetnek, akit csak tudnak, s mindenki hozza a karton cigijét, a piát, és persze jön a benzin, a gázolaj nagy mennyiségben _ magyarázza.

Orbán Zoltán ott volt tavaly Nyíregyházán, a BRDSZ nagygyűlésén, s ott is elsorolta, mennyire szegénysorban élnek az itteni határőrségiek. Azt mondja, nem sok minden változott, mégsem szabad feladni, az emberek bizalmat szavaztak nekik, és sokat várnak tőlük. A beregsurányi kirendeltségen határőr felderítők is dolgoznak, méghozzá eredményesen:

_ Gyakorlatilag felszámoltuk az elmúlt években az embercsempészbandákat _ dicsekszik okkal Huszti Róbert főtörzsőrmester, aki korábban, mielőtt detektívnek állt volna, Zajtán volt járőrvezető.

Megkülönböztetés

Nyílt és titkos eszközökkel és módszerekkel is dolgoznak, a nyomozásokat a tisztek irányítják, és komoly technika segíti a felderítést. A Rendőrtiszti Főiskolát most végzett, nemsokára tisztté avanzsáló határőr azt állítja, hiába voltak a pótlékemelések, a reáljövedelem akkor is csökkent, a költségek növekedését a számláival igazolni tudja.

_ Százezer forint körüli a havi járandóságom, de télen elérte a gázszámla a 30_35 ezer forintot is, mert nemcsak a fűtés, de minden gázzal megy nálunk. A banktól nem kapok kölcsönt, a falum árvízveszélyes terület, 500 alatt van a lakosok száma, az ingatlanok értéke egyre csökken, beruházni nincs miből, de minek is _ kesereg.

Nem ő az egyetlen, akinek ilyen a sorsa, sőt akadnak, akik a saját gyermekeik nevelésén túl a szüleikről is gondoskodnak.

_ Abból kell kijönnünk, ami van, és mi még azt sem tehetjük meg, amit bárki legálisan, hogy naponta behozza, amit szabad, aztán árulja _ foglalja össze egyikük a helyzetüket.

Benzint persze nem itthon tankolnak, ennyi a könnyebbségük, ám ettől még el vannak adósodva. Mindent kölcsönből vesznek, a hitelek halmozódnak egymásra, ami előbb-utóbb teljes csődhöz vezethet. Szembe sütne a nap, amikor hazafelé indulunk, ha időközben el nem tűnt volna a horizont mögött. Sötétség telepszik a tájra, de valahol mégis fény világlik. A remény fénye!

CSÁSZÁR KÁLMÁN

Árfolyamok

Ha bárki átmegy Ukrajnába, 60 forintért kap egy doboz, a magyar Sophiane-nak megfelelő cigarettát, ebből naponta egy-egy kartonnal hozhat át legálisan. Ezen kívül ott van a benzin, ami 120 forint körüli áron fogy, de ideát 150-ért adják a seftesek. Kapós a szeszesital is, leginkább a vodka, amiből egy liter 400_500 forint. Odaát természetesen nem csak az ukrán grivnyával fizethet a magyar, a forintot is elfogadják.

Leveszik
a magyarokat

A magyar oldalról érkezőt az ukrán útlevélkezelő fogadja, ez 200 forint csúszópénzt jelent. Aztán ott van a vámos, mindig van rendőrposzt és közlekedési felügyelő, mindenkinek ugyanaz dukál, úgyhogy az egyszeri átlépést az ember már 800-ból megússza. Ha valaki nem ismeri a játékszabályokat, és nem ad, azt félreállítják vagy megbüntetik. Annyira, hogy kiadja a sápot. Reklamálni, fellebbezni az ENSZ-ben vagy a jóistennél lehet. Mind a kettő messze van. A dolog akkor kezdődött állítólag, amikor az ukrán állam nem tudott hónapokig sem fizetni az alkalmazottainak. Ma már tud, a sáp mégis maradt. Hja kérem, ez ilyen világ!

 A Metro 2004. június 23-ai címlapján, a vezércikk „Az unióban jobban figyelnek a dolgozókra" címmel jelent meg. A tartozó képen a miniszterelnök érdeklődve figyel egy számítógépet szerelő munkást. Ritkán olvasom a Metrót, de a vastagított cím felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi voltam, mit írhatnak a témáról. Évek óta mást sem lehet olvasni, mint hogy az EU így, az EU úgy. Különösen érdekes volt az európai parlamenti választásokat megelőzően, mintha valami kimondhatatlan lehetőség kapujában állnánk, ahol az egyszerű választópolgárok szava a leglényegesebb.

A pártok magabiztosan közvetítették felénk, csak az igaz és követendő, amit ők hirdetnek, aztán jött a valóság. Az emberek nem vették be a maszlagot, beleuntak a hazudozásba, egymás szapulásába. Persze a pártok győzelemként értékelték az eredményt, de senki sem úgy, ahogy megjelent, totális kudarcként.

Nézem a képet az újságban, ahol a miniszterelnök és a kísérők a munkást szemlélik, és elszégyellem magam: megint egy szép kép, ami mögött nincs semmi. Kíváncsi lennék, mi maradt meg a miniszterelnökben a látogatásról! Félek, nem a lényeg.

Leveszem a szemüvegem, előttem a szakszervezetünk jelképe, a hétfejű sárkány, s minden fején embléma. A kedves, jópofa sárkány, akire jólesik ránézni, de megint furcsa érzés kerít hatalmába. Arra gondolok, mit jelenthetnek a fejek az emblémákkal. Talán a szakszervezeten belül a szakterületeket jelképezik, vagy valami egészen mást, amire a készítők nem is gondoltak? Nem lehet véletlen, hogy a tűzoltók védőszentje Szent Flórián, a rendőröké Sárkányölő Szent György. Akár így, akár úgy, hétfejű sárkányunk a mi jelképünk.

Az úniós parlamenti választásokról szakszervezetünk novemberi választása jutott eszembe. Néztem a hétfejű sárkányt, és arra gondoltam reménykedve, hogy a mi választási kampányunk mentes lesz a hazudozástól, a mocskolódástól és a sárdobálástól. Minél tovább gondolkodtam, annál jobban erősödött bennem a meggyőződés, mi, rendőrök megmutatjuk, kellően bölcsek vagyunk ahhoz, hogy hasonlítsunk ahhoz a bizonyos szenthez, akinek maga felé hajlik a keze. Aztán hirtelen zavarba jöttem, szabad-e így gondolkodnom, hisz mi is csak egy fej vagyunk a többi közül, majd elhessegettem a zavaromat. Miért ne szabadna kimondani, hogy ennek a szakszervezetnek meghatározó tagjai vagyunk?! Emlékszem, amikor 1985-ben egy üres fehér lapra 14-en azt írtuk: alapító tagjai akarunk lenni a rendőrségen belül az első érdekképviseletnek. Jó arra gondolni, hogy a kezdeti botladozások után az elmúlt több mint egy évtizedben a helyzetünk meghatározott és elismert lett.

 Aztán újra a sárkányra pillantottam, és el akartam hinni, hogy karácsony tájékán a saját ostobaságunk miatt nem lesz belőle Süsü, az együgyű. Ismét a Metro vezércikkre gondoltam, az unióra, a sokszínűségre, az együtt gondolkodásra, az ésszerűségre és a bölcsességre. Bizakodó lettem, és elhitettem magammal, ha valami jó, azt nem fogjuk tönkretenni, ami rossz, kilökjük magunkból. Káel